Segíts, ha igénylik!

1956 Beregszász

ÉS DÜBÖRÖGTEK A PÁNCÉLOSOK...

Negyven esztendő telt el azóta, ám a korombeli nagyapák, nagymamák, az akkori tinédzserek emlékezetében fríssen él azoknak a napoknak minden mozzanata. Gyönyörű, verőfényes, aranylombhullásos, hosszú ősz volt akkor is, igazi vénasszonyok nyara. 15 éves fejjel Beregszász akkori egyetlen magyar tannyelvű középiskolájának, a Bocskai-utcai iskolának nyolcadikosai voltunk. Az utcát Bohdan Hmelnickijre keresztelték át, ám akkor is, azóta is régi nevén, Bocskai-utcának nevezi mindenki Beregszászban. Az iskolát csak az azelőtti évben fejlesztették hétosztályosból középiskolává, és a továbbtanulóknak tandíjat kellett fizetniük. Tankönyveink nem lévén, orosz nyelvű könyvekből, vagy derék tanáraink által szerkesztett és tollbamondott jegyzetekből tanultunk. Tanárainkat orosz szokás szerint Iván Ivánovicsoknak, Nyikoláj Nyikolájevicseknek kellett szólítanunk. Még drága, örök emlékű magyar nyelvtanárnőnk, Drávai Gizi néni is Gizella Jevgenyijevna volt a tanfelügyelő jelenlétében. Ma­gyar irodalom órákon nem esett szó sem Kölcseyről, sem Madáchról. A tanterv jelentős része Kocjubinszkij, Franko és Sevcsenko munkásságának volt szentelvelve, magyar fordításban. Sztálin atyánkat már eltemettük, de megmaradt bennünk a félelem, az a refleksz, hogy ne beszéljünk arról, amiről otthon esett szó, ne hangoztassuk mások előtt saját véleményünket, mert abból csak baj származhat. Templomba jámi, imádkozni tilos volt. Az ilyeneket kizárták a Komszomolból, nem kaphatott ajánlást a továbbtanulásra, egyetemi felvételire, szüleiket beidézték, szekírozták. Magyar nyelvű sajtótermékek nem lévén, apáinktól örökölt, féltve örzött Atheneum-kiadású szépirodalmat, Verne-regényeket, Göre Gábort és ponyvaregényeket kölcsönöztünk egymástól.

Lelkes tanáraink vezetésével énekkart, szavalókórust szerveztünk, műsoros estéket rendeztünk. Ám műsorainkat szigorúan cenzúrázták. Egyiküket az „Által mennék én a Tiszán ladikon” című népdal miatt tiltották le azzal az utasítással, hogy maradjunk mi csak szépen itt és ne menjünk a Tiszán által. A határok zárva voltak, le volt húzva a vasfüggöny. Életünk az ötéves tervek és a partkongresszusok közötti időszakokra volt felosztva.

Néhány osztálytársunk apátlan félárva volt. Tudtuk, de nem firtattuk, melyikük szülője maradt a Don-kanyarnál, melyikük nem tért vissza a „málenykij robotból”. Erről nem volt szabad beszélni.

Televízió nem lévén, egyet­len kapcsolatunk a világgal, a kultúrával, a magyar szóval a rádió volt. A legszegényebb családban is volt, és virradattól műsorzárásig szólt a bádogdobozos »Moszkvics«, »ARZ« (áerzé) készülék. A rossz vételi lehetőségek miatt inkább a Kossuth-rádió műsorát hallgattuk és nagy titokban, éjszakánként, zárt ajtóknál-ablakoknál megkíséreltünk a műsorzavarás zakatolásán keresztül valamit kiszűrni a »Szabad Európa«, vagy az »Amerika Hangja« magyar nyelvű műsorából.

Sztálin halála után már érezhető volt valami szokatlan, ami változásokat sejtetett. A szél röpiratokat szóró léggömböket hozott valahonnan nyugat felől. Az állambiztonsági szervek ébersége dacára elkallódott néhány röpirat és kézről kézre járt.

Én is találtam egyet a Kiserdőben. Az akkori magyar zsarnokot, Rákosi Mátyást ábrázolta a gúnyrajz, amint menekül egy reá omló Sztálin-szobor alól. Senki nem agitált bennünket, mégis, 15 évesen is, mindegyikünk úgy érezte, hogy minden, ami szovjet, ami kommunista, számunkra idegen, ellenszenves. Erről senki sem beszélt, de életünk állandó néma tiltakozás volt.

Október 23-án is egész nap szólt a rádió. Délután felfigyeltünk arra, hogy megszakítva a műsort, többször is beolvassák Piros László belügyminiszter felhívását. Nyugalomra szólították fel az utcákon gyülekezőket, egyre fenyegetőbben, végül kilátásba helyezve a rendfenntartó erők bevetését. A hírek csak felületesen tájékoztattak arról, hogy a főváros területén „garázda elemek” randalíroznak. Azt nem említették, csak később tudtuk meg, hogy az egyetemisták békés tüntetése folyt, hogy hozzájuk csatlakozott egész Budapest lakossága, hogy nem követeltek mást, mint szabadságot, demokráciát, önállóságot, az idegen csapatok kivonását, a terroruralom megszüntetését. Csak később tudtuk meg azt is, hogy a hatalom a békésen, rendezetten tüntető egyetemisták ellen bevetette a rendőrséget, a katonaságot, az ÁVH-t, a tömegekbe lövetett. Azt is megtudtuk, hogy a katonai alakulatok többsége nem volt hajlandó a nép ellen harcolni, a forradalom oldalára állt, csak az ávósok tartottak ki, és végezték hóhérmunkájukat...

Másnap reggel a rádió már nem sugározta megszokott műsorait, a Falurádiót, a híreket. Csak zene szólt, s időnként szünetelt az adás. Már tudjuk, ekkor folyt a Rádió ostroma.

Első nap az iskola még nem fogta fel a történteket. A szünetekben az udvaron a megszokott élet folyt, futkározás, foci, a lányok pletykáltak, néhány fiú a vécében dugiban cigizett. A legizgatottabb az a néhány magyarul nem beszélő, keletről vidékünkre települt tanár volt, aki riadtan tudakolózott, tőlünk igyekezett kipuhatolni a történteket és nagy ijedtségében már össze is csomagolt, attól tartva, hogy menekülnie kell Kárpátaljáról.

Alig vártuk a tanítás végét, szaladtunk haza a rádiókészülékekhez. A műsor teljesen felborult. Egész nap zenét sugároztak bejelentésekkel, felhívásokkal megszakítva. A bemondó szerepét a népszerű sportriporter, Szepesi György vállalta magára. Ekkor már fény derült egyes részletekre. Megtudtuk, hogy utcai harcok folynak. Kapcsolgattuk a készüléket. Amerika Hangja, Szabad Európa adásaiból próbáltunk valamit kiszűrni a fülsiketítő zakatoláson keresztül. Az értesülések ellentétesek voltak. Több órán keresztül szünetelt a Magyar Rádió adása, majd felhangzott a Kossuth Rádió ismert szignálja. Ezúttal mintha tisztábban, őszintébben csengett volna. Ma is emlékszem a bemondó ünnepélyes szavaira: »Itt a sza­bad Magyar Rádió! Kossuth Rádió, Budapest!«. Elmondta, hogy esztendők folyamán e hullámhosszon rengeteg hazugság hangzott el, de ezentúl másképp lesz, mert Budapesten győzött a forradalom. Beszámoltak a történtekről, felolvasták a forradalom kiáltványát, a követeléseket.

A következő napokat végig izgultuk a rádió mellett. Értesültünk a pártház ostromáról, a corvinközi harcokról, az áldozatokról, a disszidensekről, Mindszenthy bíboros kiszabadításáról. A világ felfigyelt Magyarországra. Ám a külföldi értesülések ellentmondásosak voltak. Saját fülemmel hallottam a Szabad Európa hullámhosszán egy »szemtanú« bejelentését, miszerint a nép kedvence, a labdarúgó válogatott kapitánya, Puskás Ferenc a forradalom oldalán harcoló katonatisztként a csapatát vezetve halt hősi halált egy szovjet katona golyójától. Később derült ki, hogy a forradalom idején Puskásék a Honvéddal Dél-Amerikában fociztak.

A vihar lecsendesedett. Nagy Imre állt az ország élére, kormányt alakított. Pártok alakultak újjá. Tárgyalások folytak a szovjet csapatok kivonásáról. Már reménykedni kezdtünk, úgy tűnt, nem hiába volt a véráldozat.

A magyar olimpikonok e válságos időkben, az otthonmaradottakért aggódva Melbourne-ben 13 aranyéremmel öregbítették a magyar sport hírnevét.

Gyanús volt a csend, a vihar előtti csend. A szovjetek szokatlanul nyugodtan viselték a történteket, tárgyaltak a magyar kormánnyal. Rákosi, a zsarnok, nem mert visszatérni a Szovjetunióból, ahol éppen szabadságát töltötte.

A rádió keresőgombját forgatva egy eddig ismeretlen magyarul beszéló állomást találtam. Kádár János és az Ideiglenes Munkás-Paraszt Kormány felhívását ismételgették, és a szovjetekhez intézett segélykérő folyamodványt. Felvillant több, később közismertté vált név, melyek közül leginkább Münnich Ferenc maradt meg emlékezetemben. Sok év múltán derült fény arra, hogy az említett bábkormányt a szovjetek itt alakították meg Kárpátalján, s innen sugározta az adó a felhívásokat. 

November első napjaiban már alig lehetett tanításról beszélni iskolánkban. Magyarországon még nem sejtettek semmit, bizakodtak, tárgyaltak a szovjetekkel, amikor mi már tudtuk, hogy a forradalmat vérbefojtják. Napokon keresztül folyamatos oszlopban dübörgött száz és száz páncélos harckocsi és mindenféle hernyótalpas hadiszörny a Bocskai-utcán, az iskolánk előtt Búcsún és Dédán keresztül a magyar határ felé. Az utcára csődültünk mindanyian, a zajtól és izgalomtól nem tudtunk tanulni.

November 4-e szomorú és feledhetetlen emlékű. A szovjet  főhadiszálláson  letartóztatják a tárgyalásra invitált, Maléter Pál által vezetett ma­gyar     kormányküldöttséget.  Most is a fülemben cseng a Magyar Kormány kétségbeesett segélykérése a világhoz, melyet egyfolytában ismételt a bemondó ezen a hajnalon. »Ne hagyják újból eltiporni a ma­gyar szabadságot, a demokráciát, ne hagyják ismét rabságba hajtani a magyar népet!«. A kérés, mint megannyiszor a történelem folyamán, most sem talált meghallgatásra. A többszörös túlerő győzött.  A következő napokon ugyanazon az úton, az iskolánk előtt szállították vissza vérbefegyva, bekötözve, hordágyon a sebesült szovjet katonák százait, a szétlőtt, összeégett járműveket. A forradalmárok nem adták ingyen életüket, s az ügyet.

Következett Recsk és a megtorlás.

1956 Szilveszterén iskolánkban táncmulatság volt. Jobb mulatási lehetőség hiányában eljöttek a szülők, ismerősök és jelen voltak a tanárok is. Miután az óra elütötte az éjfélt, felmerészkedtem a színpadra és szavalni kezdtem:

„Föltámadott a tenger,

A népek tengere:

Ijesztve eget-földet,

Szilaj hullámokat vet

Rémítő ereje.

Látjátok ezt a táncot?

Halljátok e zenét?

Akik még nem tudtátok,

Most megtanulhatjátok,

Hogyan mulat a nép.”

Halálos csend lett, miután elhangzottak Petőfi nem éppen szilveszteri mulatságba illő, de igen aktuális szavai. Vártam az államvédelmieket, de nem történt semmi, nem akadt közöttünk áruló.

Az eseményeket követően egyik osztálytársam szülei egy mellékvágányon veszteglő, bedeszkázott ablakú tehervagonokból álló szerelvény irányából magyar nyelvű segélykérést véltek hallani. A forradalomban résztvett budapesti egyetemisták egyik csoportját szállították szibériai kényszermunkára. A jó emberek titokban enni-innivalót csempésztek a foglyoknak, kijátszva a KGB és az AVH éberségét. Hosszú éveken át segítették élelemmel, ruhával, pénzzel a Szibériában raboskodókat, közvetítettek, kapcsolatot teremtettek a Pesten maradt szülők és gyermekeik között. Minderre csak sok év múltán, véletlenül derült fény.

Emlékezünk. Emlékezzünk 1956-ra!

1996.október 19. Kárpáti Igaz Szó.

Amíg az oldal tulajdonosa nem helyez el itt tartalmat, addig a mai napi leglátogatottabb oldalak listája jelenik meg!

A HuPont.hu segítségével egyszerű a honlap készítés! Programozói tudás nélkül is: Honlap készítés

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat